2009. HARMADIK TELJESÍTMÉNYTÚRA

Harmadik Löszölő (35) és Tökölő (17) túrák a rendező szemével Változtatások az előző évhez képest: A túrák útvonala GPS-sel újból le lett mérve. A bemelegítő kis kör új útvonalon haladt. A Tökölők egy másik úton mentek föl a Virágmányi kunyhóhoz. Kömpe ellenőrzőállomás megszűnt, helyette a horhoson keresztül rövidíthettek. Igazán akkor sikerülhet tökéletesre egy túra megrendezése, ha mindent alaposan előkészítünk. Jelzések, szalagozások rendben a helyükre kerültek, füzetek, oklevelek kinyomtatva, személyzet eligazítva, és még sok egyéb más. Ha mindezeket elintéztük, a túra napján elméletileg semmi dolgunk, csak a menet közben felmerülő problémákra kell reagálni, döntéseket hozni (Például: a letépkedett szalagokat pótolni, az ellenőrzőpontokon kifogyó készleteket feltölteni, sérült túrázókat behozni.). Ha mindezeket nem tesszük meg lelkiismeretesen, nagy gondok fognak adódni. Majdnem így jártunk mi is. Rezgett a léc, de szerencsére nem esett le. Az emberek többsége nem vett észre semmit a problémákból… Idén nagy változtatásokat iktattunk be. Túraútvonal-hálózatot alakítunk ki a környéken, nagyrészt a Löszölő és Tökölő vonalvezetésére építve. Nagyjából május elején álltunk neki a festéseknek. Először a fehér téglalapokat mázoltuk fel a fákra, oszlopokra, egyelőre ott, ahol majd a túrák fognak haladni. Általában három-négy ember jött velem. Öt alkalom elég is volt erre az akcióra. Mivel nem tudtam, hogy milyen gyorsan megy a színes dolgok belefestése, Árpi barátommal ketten kipróbáltunk egy szakaszt a piros kereszt sablonnal. Örömmel láttuk, hogy harmadával kevesebb idő kell hozzá. Aztán érkezett egy esősebb időszak, ami miatt csúsztak a munkálatok. Közben neki kellett állni az igazolófüzetek és oklevelek megtervezésének is. Idén sokkal macerásabb meló volt ezek elkészítése, nehezen akartak összejönni a dolgok. Új ember, új program. A pocsék időjárás és a közeledő határidő miatt beleszaladtunk egy-két csúnyaságba. Egyik alkalommal, Andrással vitettük ki magunkat a Képes-fához. A második jel befestésekor messziről dörgést hallottunk, amit először nem is vettünk komolyan. Már majdnem a Böre-vár alá értünk, amikor leszakadt az ég. Hiába álltunk a fák alatt, öt percen belül csontig áztunk. Húsz perc után untuk meg a várakozást, és a szakadó esőben megindultunk hazafelé. A hát útra fölérve állt el a zuhé. A fák törzse teljesen átázott, semmi értelme nem volt tovább festeni. Mivel már nagyon szorított az idő, egyszerre két szakaszt vállaltunk be az utolsó vasárnapon. Délután egykor indultunk el Sarokerdőtől, és este kilencre értünk vissza a kocsihoz. Még a hulláknál is fáradtabbak voltunk. Július 10. A szalagozás napja. Mivel csak a túra nagyjából egyharmadát kellett szalagozni, ráértünk délután elindulni. Szalaghordozó ismét Vaskó Zoli volt. András terepjáróján végigvitt minket a terepen. Bögöcsén vasrudakra applikált lemez-nyilakat vertünk le, a többi helyen szalagoztunk. Kettő felé elkezdett szemerkélni, s ez kitartott estig. Menet közben telefonok érkeztek, hogy esőben is megtartjuk- e a túrát. A halastó fölötti búzatáblában kanyargó útnál nagyon megijedtem, mert a két héttel ezelőtti csenevész gaz és napraforgó csík időközben kitöltötte a nyomvonalat. Mire fölértünk a dombtetőre, térdünkig szétáztunk. Szerencsére a nap már kezdett kibújni a felhők mögül és éjjel kellemes szél lengedezett, ami nagyjából leszárította a növényzetet. Az iskolában egy fehérvári csoport aludt. Ismerős arcok, úgy néz ki, törzsvendégek lesznek. És itt a nagy nap, a harmadik. Még eszemben van, hogy berakom a nyomtatót, de túl nehéz, egyedül nem bírom el. Ságvárra beérve végiggördülök a Petőfi utcán, megvannak-e a szalagok. Nem hiányzik egy sem. Az iskolában nagy a nyüzsgés. Kirakom dobozaimat, a pontőrök zacskóit kiosztogatom. Miután mindenki kiment a helyére, egy kis nyugalom költözik az udvarra. Az előző évekkel ellentétben, amikor már korán reggel tömegek toporogtak a rajtnál, most szépen eloszlanak. Igazán kellemes, enyhén hűvös az idő. Folyamatosan figyelem a rajtszámokat. Egy ideig fej-fej mellett halad a Löszi és a Töki. A 75. löszölőnél szólnék Gyurinak, hogy kezdjünk el nyomtatni, de nem találom sehol. Azt mondják elment haza valamiért. Hogyaza… Kis idő múlva begördül, hóna alatt számítógéppel. Még csak most rakja össze a rendszert. A kábelek nagy nehezen helyükre kerülnek, de a nyomtató nem működik. Egyre jobban pánikolunk. Kirohanok. Már csak három füzet maradt. S.O.S. van, mondja Éva. Gyorsan leugrunk Arankához, hogy az ő gépén nyomtassunk, de ott a program nem működik. Gyorsan föl az iskolához. Már elfogyott az összes löszölős füzet. Ketten várnak, hogy valamit lépjünk. Két javaslatom van nekik: vagy várnak háromnegyed órát (na ne!), vagy elindulnak a piros kereszten és a szalagozáson, majd visszaérve az iskolához megkapják a füzeteket. Nyelnek egy nagyot, és ez utóbbit választják. Milyen szerencse, hogy megváltoztattam az útvonalat, és a kis kör visszaér az iskolához. Kocsiba be, ötösbe be, Ságvárról ki, Kilitibe. Nagy a forgalom, hetvenes tempóban vánszorgok át. Beüzemelem a gépet, és elkezdek nyomtatni. Miközben készülnek a lapok, magamat okolom a hibáért. Tegnap ellenőriznem kellett volna, hogy a nyomtató valóban be van-e üzemelve. Hogy nagyobb legyen az örömöm, Marika hív, erősen fogynak a tökölős füzetek is. Egyik szemem sír, a másik nevet. Mondom, hogy a dobozban talál még a belső lapból húsz darabot. Szerencsére a fénymásoló működik, a külsőből is tudnak másolni. A biztonság kedvéért ezekből is nyomtatok vagy huszonötöt. Végül is a löszölősből eredetileg legyártott 90 darabra 103 vevő volt, míg a tökölősnél 17 emberrel számoltam kevesebbel. Ha egy kicsit többen jönnek, végünk van.  A krízisveszély elmúltával megnyugszom egy kicsinyt. 12-es szobától jönnek telefonok, hogy valaki átszalagozott. A keresztnyiladékon lekötözgette a szalagokat, mindenki azon megy le, s lent döbbennek rá arra, hogy föl kell menniük a meredek emelkedőn pecsételni. Nem tudok mit csinálni, meg vagyok kötve. Egyik pontőrünk, Nyíri Zoli fölmegy a jelzett helyre, és egy fekete szemeteszsákot szétszabdalva, újraszalagozza az útvonalat. Visszaérve látom Éváék végeznek a löszölős oklevelek kitöltésével. Először nem is kapcsolok, hogy ez így nagyon nem lesz jó, mert a tavalyi lista alapján kellene kitölteni a lapokat. Ahogy kezük ügyébe esett, úgy írták meg. Belül újra érzem a mázsás kő nyomását. Talán nincs minden veszve. Szerencsére a tökölősek jól vannak kitöltve, és van még időnk korrigálni a löszölőseket, már ha van elég üres oklevél. Először átrostáljuk azokat, amik jól sikerültek, majd azokat, amik nem. Utóbbiakat föliratozzuk, hogy milyen kellett volna, majd helyesen kitöltjük őket. Csak a hármasból kell tíz darab. Mivel ezt nem húztam rá az USB-re, újból hazaszáguldok Kilitire, és kinyomtatom a maradékot. Sajnos nem tudok végleg megnyugodni, mert jönnek a telefonok újabb szalagleszedésekről. A jónép a Jaba-völgyben, a tarlón jön be a célba. Bódis Józsival kivitetem magam a helyszínre, egy nyaláb szalaggal, és elindulok a csapáson fölfelé. Utólag derül ki, hogy csak két szalagot szedtek le. Pont azokat, amelyek a legjobban kellettek. Az erdőbe bemenetnél, és egy kanyarnál. Magamban elküldöm melegebb éghajlatra a tettest (tetteseket). Azért van valami jó is a dologban. Egy kicsit elvegyülök a túrázók között, beszélgetek néhányukkal, élvezem a hangulatot. Az iskolába visszaérve, újabb nyomasztó hír: fogy az Áldos. Nem valószínű, hogy elég lesz a kint lévő, mintegy hetven embernek. Erre már végleg nem tudok mit lépni. Mondom, akkor ők zsíros kenyeret kapnak, ez van. Nem tudom Marika és Pap Laci milyen varázslatokat műveltek, de valahogy elég lesz a kaja, még marad is pár tányérral. Az i-re a pontot egy eltévedt túrázó megkeresése teszi. A pontőrök már egy ideje figyelik, hogy a 67-es számú nevezővel gondok vannak. Bodó Ancsáék ismerik a hölgyet. Sem fizikálisan, sem szellemileg nem alkalmas a 35 kilométer megtételére, ráadásul egyedül indult. Amikor náluk áthaladt, próbálták lebeszélni a tovább menetelről, de nem hagyta magát. Biztonság kedvéért fölírták a telefonszámát. Mivel rövidlátó, és otthon hagyta a szemüvegét, a telefonját is nehezen tudja kezelni. Legutolsó információt Flóra-hegyről kapjuk. Onnan még tovább ment. Igen lassan haladt, a kimerültség jeleit mutatva. A gond valószínűleg akkor következett be, amikor a mögötte jövő négy utolsó túrázó is lehagyta, mivel jeleket nem nézett, csak ment a többiek után. Ancsáék kocsijába ülünk, és elindulunk megkeresni, menet közben telefonon tartjuk a kapcsolatot. Egy támpontunk van: egy piros sáv jelzést lát, és egy magaslesnél van. Van egy sejtésem merre térhetett le. A megszikkadt hát úttal ellentétben, a Nyim patak völgyében erőteljes dagonyák terpeszkednek az úton. Csúszkálunk, elakadunk. A terepváltó felől gyanús, kattogó hangok. Lekanyarodunk a piros sávon arra, amerre gondolom, hogy letérhetett, de nem találjuk sehol. Kiszállok a kocsiból és gyalog följebb megyek a hegyen, hogy legyen térerőm. Feri dudál párat, és a néni mondja, hogy hallja a kürt hangját. Párszor fölverjük még az erdő csöndjét. A hölgy erre bocsánatot kér, a hangot a telefonon keresztül hallja. Próbálok még információt kicsikarni belőle, de semmi olyat nem tud mondani, amivel be tudnám azonosítani a helyét. Egy közös pont van, a tavak. Remélem, arra gondol, amelyikre mi is. Mondom neki menjen le oda. Két tó van egymás fölött, mi ahhoz megyünk, amelyikben van víz. Várunk tíz percet, mami sehol. Elunom a várakozást és elhatározom, hogy gyalog lemegyek a másik, leengedett vizű tóhoz. Jó egy kilométert gyalogolok, amikor a piros sáv fordulója előtt végre feltűnik a távolban a hölgy. Integetünk egymásnak. Hogy hogyan keveredett a sárga sávra, Nyim irányába, rejtély. Teljesen zavarodott és fáradt, látszik rajta a nagy megkönnyebbülés. Hogy fel tudjam hívni Ancsáékat, fel kell mennem a domboldalon térerőért. Mivel ők sem ismerősek a terepen, nekik is el kell magyaráznom, merre jöjjenek. Közben Nyíri Zoliék telefonálnak, mikor megyünk már fölszedni őket. Mondjuk, megvan a néni, mindjárt odaérünk. A kocsiban kiderül, hogy merre tévedt el. Nem a sárga sávon jött fel a kereszthez, hanem ellenkező irányba indult, föl Kási vár felé. Elment egészen az erdő széléig, a sorompóig. Alant két kilométerre Bábonymegyer. Ha megemlíti a sorompót, egyből tudtam volna, hol van. Az iskolában már csak néhányan pakolásznak. Az egész napos pörgéstől kimerült vagyok, nem maradok segíteni. Árpi Andrásék pincéjénél vendégeskedik, ki tudja mikor ér le a hegyről. Szóval rezgett az a bizonyos léc, de a lélekjelenlétünknek köszönhetően fönt maradt. Sajnos idén nem tudtam maradéktalanul élvezni a túrát, kis híján rémálomba fordultak az események. Ennyi nevező éppen elég is volt mára. Már látom, jövőre miken kell változtatnom. A nyomtatásra különös figyelmet kell szentelnem. A matrica beragasztása megszűnik, helyette pecsételünk. Kétszáz főig jópofa, ennyi embernél már nagy sorok alakulnak ki, sokat kell várakozni. A poros, zsíros füzetekre sem ragad jól a levonó. A nevezési lapokra a túrázó fogja ráírni, hányadik alkalommal van itt. Már így is vagy két órát vett igénybe, csak a Tökölő okleveleinek kitöltése, a lista átnézése miatt. A szalagozásra pedig ki kell találnom valamit. A célban kérdezgettük a löszölőket, mit szólnának jövőre egy hosszabb távhoz. A legtöbbjüknek tetszett az ötlet. Sőt, már készpénznek veszik a dolgot, úgyhogy jövőre Megalöszölő… Persze volt némi pozitívum is: A debütáló festett jelzések jól szerepeltek. A fém iránytáblákat külön dicséret illette. Az útvonalban való változtatásokat „törzsvendégeink” külön megjegyezték. Alapjában véve mindenki elégedett volt. Sokan jelezték, hogy jövőre is eljönnek. Általánosságban elmondható, hogy a harmadik rendezésünk is jól sikerült. A túrákra legkésőbb nevezőknek lehetett némileg rossz érzésük, technikai gondjaink miatt. A célban megkérdeztük a Löszölőre nevezőket, hogy mit szólnának egy hosszabb, 50 km-es távhoz. Körülbelül harmincan mondták, hogy megpróbálnák végigjárni. Tehát 2010-ben Megalöszölő.